Szégyenre döbbenés

Amennyiben hihetünk Hanák András ügyvédnek (MÁV-per Chicagóban. Élet és Irodalom, 2010/7.) – s miért ne hinnénk, tudniillik jogi anyagot nyilvánosan meghamisítva ismertetni és értelmezni olyan szakmai blamázs, amely az esetleg remélt politikai hasznot is felülírná (pláne, hogy a vonatkozó beadványt bárki angolul tudó olvashatja a világhálón) –, most mindazok elcsodálkoznak, akik csípőből tüzeltek a Magyar Államvasutak 1944. évi viselt dolgainak számonkérése céljából – az Egyesült Államok egyik szövetségi bírósága előtt – indított jogi kezdeményezésre. Akár antiszemitizmusból, akár politikai óvatoskodásból, akár tévesen felfogott civil (vallási, kisebbségi, szaktudományos) felelősségérzetből reagáltak így e perkísérlet hírére.
Mert formálisan „nem az 1944-es szörnyű deportálás és haláltáborokba hurcolás a per tárgya, nem a marhavagonokban történő embertelen szállítás, nem is az elhurcolt áldozatok vagyontárgyaiktól való megfosztása. A felperesek pénzbeli kártérítés iránti követelése azon alapul, hogy vagyontárgyaikat a népirtás folyamatában – a nemzetközi jogot megsértve (beszúrás tőlem – F. Gy.) – a MÁV vasútállomásain eltulajdonították” (Hanák). Ugyanis „a MÁV alkalmazottai és barátaik” a deportáltakkal – a külön szállítás hazug ürügyén – leadatott bőröndöket, személyenként egyet engedélyeztek, külön kocsiba pakolták, s miután a szerelvény elindult haláltábor végállomással, „rávetették magukat a bőröndökre, azokat késsel és harapófogóval kinyitották, és magukhoz vettek minden értékes tárgyat” (uo.). A kereset szerint a MÁV-személyzet tudott a deportáló vonatoztatás kegyetlen körülményeiről is, vagyis tisztában kellett lenniük azzal, hogy számosan nem élik túl ezt az utazást. Sőt – folytatja a kereset ismertetését Hanák – a MÁV emberei „a sínpálya mellett már előre mély gödröket ástak, hogy az elhunytakat ide helyezzék és elégessék. Azon személyeket, akiken a súlyos elmezavar jeleit látták, a gödör széléhez vezették, és fegyverrel a gödörbe lőtték őket”. Nőkről, öregemberekről, gyerekekről, asszonyokról, civil férfiakról van szó!
A perindítás igazi pozitív hozadéka már e pillanatban érzékelhető. Ami valójában nem jogi, sokkal inkább erkölcsi tanulság. Ezt legtisztábban Tamás Tibor újságíró – szaktörténeti irodalomra támaszkodva – fogalmazta meg minapi blogcikkében. Egyedülálló pontossága miatt érdemes hosszabban idézni: „…a chicagói bírósági kereset legfőbb erénye: szembesít bennünket azzal, ismét, és új oldalról szembesít azzal, hogy pontosan mi történt 1944 tavaszán-nyarán pár hét leforgása alatt Magyarországon. (…) 1944. május 4-én Bécsben "szállítási" értekezletet tartottak. Eichmann Lulay Leo László csendőrszázadost delegálta, aki Franz Novak SS-Hauptsturmführerrel, Eichmann "szállítási szakemberével" utazott Bécsbe. A "konferencián" a MÁV képviselői a német és a szlovák vasút delegációjával egyeztettek a technikai részletekről, amely alapján elkészült a szállítási koncepció és a menetrend. A szállítási koncepció felsorolta, hogy vagononként hány személy, vödör, lakat, lánc, ruházat, élelem szükséges, hány csendőr kíséri a transzportokat, milyen feladattal. Vonatonként 15-30 csendőr, és 10 csendőrtiszt kísérte a transzportokat. (…) Dőljön el bárhogy is a hatalmas összegű kártérítési per – vonja le következtetését Tamás T. –, ennek az ügynek és az így meginduló vitáknak lehet még egy lényeges hatásuk. Évtizedekkel a holokauszt után, valamennyien szembesülhetünk azzal, hogy ha úgy alakulna a történelem, hogy saját életünk során, bármilyen poszton, bármilyen beosztásban részeivé válnánk egy embertelen gépezetnek, a személyes felelősség alól, saját szerepünk tisztességes elszámolása alól nem mentesülhetünk. Ne legyen szükségünk soha erre a tanulságra, ezt kívánom - de soha nem lehetünk biztosak abban, hogy évtizedes távlatokban megúszhatjuk a történelmi katasztrófákat, a korszakokat, amikor egyénileg is helyt kell állni. Jó, ha ezt már akkor tudjuk, amikor még tehetünk valamit - és nem csak utólag, a felelősség tisztázása során kerülünk szembe mindezzel.” (Dőlt betűs kiemelések eredetiben. F. Gy. – http://www.stop.hu/blog/entries.php?id=1563)
Aki ezt az ügyet tisztességesen közelíti, teszem hozzá, csupán azt vitathatja, hogy célszerű-e pénzbeli kártérítés igénylése. Hiszen a lényeg: mindenki számára kétségbevonhatatlanul bizonyítani e borzalom rettenetes – soha el nem évülő! – erkölcstelenségét. Amit talán könnyebb megvalósítani, ha „csupán” ez utóbbi bírósági kinyilatkoztatására irányulna az eljárás. Ugyanakkor – mielőtt anyagi haszonlesésnek minősítenénk az indítékokat – gondoljunk arra, hogy pénzkövetelés híján valószínűleg nem vált ki ekkora érdeklődést az ügy (ezáltal pedig – a közvélemény érzékelésében – éppen morális súlya csökken), továbbá kérdezzük meg komolyan: kik a nyerészkedők, a deportáltak kirablói (és leszármazottaik, akik – örökléssel, esetleg tudtukon kívül, de ez most, végső etikai tekintetben, nem számít – részesedtek a zsákmányból), avagy a túlélők, illetve az áldozatok utódai?
Még egy vonatkozás (nem hagyható el). „Igen ám,” harsogják viszont kórusban a megint-nácik, a megint-nyilasok, „de ha mindezt be is látnánk, igazságtalan az egész, amíg a kommunistákat nem számoltatjuk el hasonló bűneikért. Ők is eltulajdonítottak, erőszakoskodtak stb.” Hm! – valóban így lenne? Voltak hasonló „kommunista”bűnök? A despotikus államszocializmusban (Rákosi-rendszer) az állam kegyetlenkedett és kifosztott (államosítások). Azonban a kommunista pártállam nem raboltatta ki az állampolgárok egyik tömegének személyes cselekedtetésével állampolgárai másik tömegét (nem is említve a külső megbélyegzést és az azzal járó megalázó korlátozásokat vagy egymillió polgárnál, s több százezrük gettósítását és deportálását, majd megsemmisítését). Sőt, ezt se feledjük, a honi paternalisztikus államszocializmusban, a Kádár-rendszerben az állam általában azt is eltűrte (egyfajta cinkos összekacsintással alattvalóival), hogy az állami-szövetkezeti tulajdonban levő sok akármit szétlopja a nép. Igaz, a kisembernek az apraja és maradéka jutott, de még így is megszámlálhatatlan mennyiségű építőanyag, bontási hulladék, közműszerelvény vándorolt el a balatoni és nem balatoni telkek házikóinak és villáinak garmadába. Ellenben állampolgárait e kései „kommunizmus” se uszította más polgárok fizikai bántalmazására és kifosztására…