Díszsírhelyről, népbíróságról, háborús bűnösségről

Díszsírhelyről, népbíróságról, háborús bűnösségről

Változatlanul rendre felizzó téma, hogy miként viszonyuljunk a múlt század második világégésének háborús bűneihez. A médiában hol itt, hol ott szítják a tüzet. Legutóbb Szakály Sándor csendőrségkutató hadtörténész dobott a parázsra (Bűnösökről, sírokról – s a tényekről. Népszabadság, január 9.). Ugyanakkor érdekes következtetést indukál az Élet és Irodalomban megjelent, minden bizonnyal nem ide szánt írás (Pintér Tibor: Az Eggebrecht-ügy. ÉS, 2010./1. sz.).
A valójában antifasisztákat, Radnóti Miklóst mártírnak tekintőket támadó „vita” pillanatnyilag arról szól közvetlenül, eltávolítandók-e a köztudatban – és bizonyos állami ceremóniákon funkcionálisan – nemzeti díszsírhelynek számító temetői helyekről olyan emberek földi maradványai, akiket valamikor a fent nevezett bűnök elkövetése címén végeztek ki. Szakály viszont más irányba fordítja az ügyet, áttematizál. Mert nem azon tamáskodik, szükséges-e a kiköltöztetés, hanem fölteszi: tényleg háborús bűnösök-e a kifogásolt személyek? Aztán rögvest továbblép: valódi, hiteles bíróságok sütötték-e rájuk ezt a bélyeget? Amennyiben nem, akkor ügy sincs. (Kivéve, teszi hozzá, ha új eljárásban mai bíróság erősíti meg az érintettek minősítését – post mortem.)
Szakály kétségtelenül helyesen érzékeli, hogy korunk szemével az 1945 és 1950 között működött népbíróságok (ilyen ügyekben ezek ítélkeztek) nem láthatók „független, szakmailag hiteles” intézményeknek. Álláspontja azonban néhány, egyáltalán nem lényegtelen közbevetést igényel. Nem titkolom: ezek oda konkludálnak, hogy önmagában a tény, miszerint egy ítéletet annak idején (a II. világháborút követően) népbíróság hozott, ugyanúgy ne képezhessen indokot perújrafelvételre, illetve perfelülvizsgálatra, mint eleddig.
Először. Teljesen „független” (mitől független?) bíróságok soha nem léteztek a modern történelemben se, csak a deklarációk szintjén (gondoljunk – mondjuk – a Dreyfuss-perre vagy a Rosenberg-házaspár halálára). Tudniillik semmi nincs a történeti hely és idő koordinátáin kívül. Ez persze nem relativizálás, csupán a valóság tudomásulvétele. Miközben figyelünk az időállónak bizonyult eszmények (igazságosság, emberség) megközelítésének mértékére. E tekintetben praktikusan – és morálisan – többet nem célozhatunk meg, kevesebbre viszont jogigényes, demokráciapárti egyén, közösség és állam nem vállalkozhatnak. Ezért óvakodjunk attól, hogy a népbírósági rendszert – a történeti elemzést elkerülhetetlenül torzító retrospekció lencséjén át vizsgálva – ab ovo és totaliter annyira ellentétesnek minősítsük a mai jogállami normákkal, hogy összes ítéletét – egyenkénti, külön-külön kivizsgálás nélkül – illegitimnek jelentsük ki. Mert a szerző implicite ezt vallja: „nem azok a háborús bűnösök, akiket 1945 után annak mondtak ki a magyar igazságszolgáltatás egyik legszégyenteljesebb korszakának népbíróságai, hanem azok, akik valóban azok voltak”. Hiszen népbíróságaink, minden visszásságuk dacára, messze nem azonos kategóriába esnek Visinszkij zsarnoki tribunáljaival, avagy a Führer vérbíróságaival. Koalíciós, többpártrendszeri delegálással működtek. Eredeti és szándékolt funkciójuk (és ennek részben megfeleltek) az országot szégyennel teli tragédiába sodró, a náci Németországgal szövetkező politikusaink, a holokauszt hazai kivitelezésében „jeleskedő” hivatalnokaink, keretlegényeink, hóhérkodást vállalt honvéd- és csendőrtisztjeink, meg egyéb elaljasult magyar állampolgárok népirtó, emberiségellenes cselekményeinek számonkérése. Azt se feledjük, hogy a népbíróságok a Szövetséges Nagyhatalmak azon határozatainak, megállapodásainak értelmében keletkeztek, amelyek leszögezték – majd a fegyverszüneti szerződések révén kötelezően előírták – a háborús bűnökért felelősök megbüntetését. Ráadásul Nyugat-Európa felszabadított országai se nélkülözték az igazságosztás hasonló formáit, sőt… Abnormális időkben – az emberi történelem addigi legnagyobb irracionalitását, a fasizmust katonailag legyőzve megbirkózni annak politikai-ideológiai utóhatásával, ám már zajlanak az újabb keletű hatalmi harcok nemzetközi és honi színtereken egyaránt – kellett ismét érvényt szerezni a civilizáció alapnormáinak. (Közbevetőleg: mindezeket nem a Szakály Sándor részéről okkal fölrótt bűnök elkenésére jegyzem, hanem értelmezésként, amely a tárgyalt problémakörben segít megfogalmazni a demokratikus értékrenddel kongruens megközelítést.) Tehát javaslom, hogy minden olyan, a népbíróságok által hozott ítéletnél, amelyben fölmerül az injúria erős gyanúja, legyen továbbra is mód perújrafelvételre (tudniillik erre ez ideig is volt lehetőség, és több száz alkalommal – perfelülvizsgálat, pontosabban az ítélet törvényességi óvással történő megtámadása formájában – éltek vele, bár egyes kritikák ez utóbbi módozatot kifogásolják, miszerint a bizonyítottság hiányával és a vádelejtéssel indokolt felmentés nem ekvivalensek egymással). Ez ugyanakkor egészüljön ki azzal a kitétellel (szükség esetén jogszabályi módosítás árán), hogy az érdekelt személy (vagy leszármazottja), illetve közösség (állam, valamint állampolgárok vallási, származási, világnézeti csoportja) – s ez lehessen az a személy (vagy leszármazottja), illetve közösség is, aki/amely sérelmére a bíróság által háborús bűnösként elítélt (vagy annak vélelmezve pörbe fogott) vádlott a kárhoztatott cselekményeit a vád szerint elkövette – akkor szintén indítványozhasson perújrafelvételt (valamiféle újratárgyalást), ha alapos okkal feltételezhető, hogy az adott ítélet felmentő (vagy enyhe) volta visszavezethető jogtalanságra és/vagy az ítélethozatal óta új, de perdöntő tények merültek föl, illetve ilyen jellegű bizonyítékok kerültek elő. Gondoljunk csak Hans Heinrich Eggebrecht (1919-1999), nemzetközi hírű német zenetudós nagy megrökönyödést kiváltó ügyére, amelyet mind ez ideig titok fedett. Eggebrecht, igencsak valószínűsíthetően, 1941 telén részt vett a Krím-félsziget fővárosa, Szimferopol zsidó lakosságának kiirtásában, melynek során négy nap alatt közel tizenötezer embert lőttek tömegsírokba (ráadásul ezt nem besorozott kiskatonaként, hanem különlegesen kiválogatott önkéntesként tette) – lásd a cikk elején utalt ÉS-közlés.
Másodszor. Állítom, hogy fejtegetései során a szerző felületességre hajlik a generális és a konkrét, valamint az elfogultság, a prejudikálás, a büntetés, az elégtételadás és a bosszú, no meg az erkölcsösség fogalmainak terén. Ugyanis nála a „kiegyenlítés” és a „megtorlás” ellentétben állónak tűnnek magukkal a jogi normákkal. Holott ezek mindenkor és mindenhol legitim funkciói a jognak. Az egyediség mellőzését se támogatja a valóság. Amikor (1945/46-ban) a tizennyolc közeli apámat a népbírósági elnök arról faggatta, hogy „perben-haragban” áll-e a vádlottal, a csendőrnyomozóval, aki az újvidéki DEF-en villanyozta felmenőmet, s ő teljes erejéből és szenvedéllyel (ahogy csak tellett tőle, alig felépülvén 38 kilósan letudott deportálásából), meg későkamaszi őszinteségével odabömbölte, „gyűlölöm”, nos, a tisztelt népbíróság eltekintett a tanú meghallgatásától. Vajon a többi ügyben mind kijátszották az eljárásjogot?
Harmadszor. A népbírósági ítéletek általános hatálytalanításának igényét (konkrétan: hatálytalanítani az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések generális semmissé nyilvánítását elrendelő 1990:XXVI. törvény 1. §. (2) bekezdését, miszerint a háborús és a népellenes bűncselekményekre e törvény nem vonatkozik), amely Szakály Sándor cikkéből szerintem igenis kiolvasható, a demokrácia egészére nézvést szintén aggasztónak tartom. Nem pusztán Iustitián ejtene foltot. Súlyos – politikaivá fajuló – veszélyt rejt a magyar nemzet lelki egészsége, fiataljaink társadalom- és történelemészlelése szempontjából. Hát miként várhatjuk el a mai és a jövendő ifjaktól, hogy számukra a náci, a fasiszta legyen a Gonosz, a retrográd, és az ellenük fordulás meg a civilizációs érték, a progresszív? Ha lemondunk arról, hogy ez a népbíróságok fő üzenete! Tevékenységük összes – helyi értékű (történelemkötött) – gyalázatával, embertelenségével, jogtiprásával egyetemben. Kétségkívül hiba (és erkölcsi vétek) volt, hogy háborús bűncselekményeket szinte kizárólag a hitleristákkal és szövetségeseikkel szemben kértek számon a győztesek. Amiképpen az is szörnyű, hogy a népbíróságokat bemocskolta (mint sok mindent és mindenki mást) a despotikus államszocializmus rettenete.
Miben is keresi a kiutat Szakály Sándor? Idézzük fel újra, de szöveghűen: „S hogy vajon mi lehetne a megoldás, mi hozhat megnyugvást a lelkeknek? Úgy vélem, az, ha a ma már független magyar bíróságok egyenként vizsgálnák felül a két parcellában [a 298-as és a 301-es; Új Köztemető – F. Gy.] nyugvók ítéleteit és immáron minden külső kényszer nélkül >hirdetnének ítéletet< [nem értem e helyütt az idézőjel szerepét – F. Gy.] bűnösök és ártatlanok esetében egyaránt, végleg lezárva a jogi vitákat.” Csakhogy, hangsúlyozom, a vita nem pusztán jogi. Egyúttal politikai, történeti és erkölcsi jellegű. És, ismétlem, nincs steril jog. Illetve van – a naivak, meg a nagyon is taktikusak számára. Az előbbiek nincsenek tisztában ezzel a szociológiai közhellyel, az utóbbiak – képmutatóan megkerülve – felettébb számolnak vele.
Írásom elején parazsat emlegettem. Hát igen, nem keveseknek majd hetven év után is nehéz beletörődni a vereségbe, pedig Magyarország méltatlan oldalon állt, s pont e vereség mentette meg a teljes nemzetpusztulással fenyegető katasztrófától.
Radnóti gyilkosai poraikban se maradjanak kiemelt köztisztelettel övezett temetkezési helyen, akkor se, ha esetleg most „kimutatnák” róluk (az elítélésüket alátámasztó bizonyítás elégtelenségére, illetve eljárási anomáliákra hivatkozva), hogy „csupán” a költő lemészárlásába vezető út felvigyázói voltak.
Végezetül. Azok, akik a háborús bűnösöket tisztára próbálják mosni, ne feledjék, a botnak két vége van. Mert az is kiderülhet, hogy az „ártatlan”deportáló (lett légyen végrehajtó vagy irányító, politikus vagy hivatalnok vagy csendőr, katona, rendőr) több és/vagy súlyosabb bűnt követett el, mint amiért felelősségre vonták. Sőt, az új eljárások addig nem ismert bűnelkövetők személyére is rávilágíthatnak…