Gyurcsány, a diktátor... Mit ér a "Demokratikus Koalíció"?

Fekete György

Előfordulhat, hogy a következőkben feltáruló ügyben nem Gyurcsány Ferenc viselkedett diktátor módjára, hanem valamelyik klónja (a hasonlat – sajnos – nem tőlem származik), ez azonban a dolog lényegét tekintve közömbös. A politikai-történelmi jelkép viszont nem. Hiszen alapelveket, alapviszonyulásokat képvisel. Gyurcsány ellenben úgy váltogatja pozitív figuráit a múltból, hogy az már inkább jelmezbálra emlékeztet. Melyik az igazi arc? A huszadik század első évtizedeinek szociáldemokratái? Gróf Bethlen István? Nagy Imre? Che Guevara? Netán Ságvári Endre? – mert korábban róluk mind megnyilvánult elismerően. Most viszont, legújabb pálfordulásában, a balra záró és jobbra nyitó szövetségi programjának, a „Demokratikus Koalíció” meghirdetésekor engedi, hogy politikai kezdeményezésének támogatására kreált internetes orgánuma, a Kapcsolat.Hu kigúnyolja Ságvári Endrét. Kérdés tehát, kiket fog még megtagadni Gyurcsány Ferenc? Hová sodródik és esetleg sodor bennünket? Az alábbi összeállítás szemlélteti, miként jutott el a szerző e keserű kérdésekhez. Ugyanis Ságvári Endre kalamajkája folytatódni látszik Gyurcsánnyal…

Gyurcsány Ferenc „Demokratikus Koalíciót” hirdetett. Kiáltványában rengeteg hasznosat, szükségeset és szépet-jót ígér.

– A „Magyar Szocialista Párt Demokratikus Koalíció” platformjáról „egy középre nyitott és szélekre zárt, balközép centrumpárt kialakítását”.

– A „szabadság, az emberi méltóság, a jogállam, a szociális piacgazdaság, a politikai váltógazdaság” értékeinek „minden erőnkkel” való megvédelmezését „a jelenlegi egypárti túlhatalommal szemben.”

– Olyan „nyugatos, polgári Magyarország” megteremtését, „amely tiszteletben tartja az emberi szabadságot, méltóságot, és képes érvényesíteni a társadalmi szolidaritás és igazságosság szempontjait.”

– A „szabadság gazdasági rendszerét” (?), szociális piacgazdaságot, társadalmi igazságosságot és még számos nemes cél megvalósítását.

Mindezért pedig küzdene egy „belső demokráciával” és egyben „teljesítményelv” alapján működő párt („feddhetetlen politikusokkal”, akik „ egész … életpályájuk vagyoni, jövedelmi helyzetét hajlandók kitenni a demokratikus ellenőrzésnek” és így tovább).

Természetesen nem marad el az emberi jogokra utalás se: „Ha megrendül a biztonság, abba beleremeg a szabadság, az emberi méltóság, a demokrácia világa.”

( http://kapcsolat.hu/demokratikus_koalicio )

Mellőzve most annak megválaszolását, hogy Gyurcsány Ferenc e legutóbbi zászlóbontása (ki tudja már – hányadik?) tulajdonképpen egy „gyurcsányiul” átgyúrt MSZP-ét céloz-e vagy egy másik párt megalakítását (mert ez homályban marad), adódik itt fontosabb, aktuálisabb kérdés. Igaz, az MSZP legutóbbi választmányi ülésén (2010. október 16.) fogadkozott, hogy nem alapít új pártot. Ám az is tény, hogy nem ez lenne az első odahagyott ígérete.

Hiteles-e Gyurcsány Ferenc? Lehet-e hinni neki?

Nos, mind ez ideig, ha fenntartásokkal is, hittem neki. Azonban rá kellett döbbenem, hogy Gyurcsány úgy akar megújhodást, illetve csak olyan megújhodást akar, amelynek egyáltalán nem lehet része politikájának bírálata. Gyurcsány demokráciájába nem fér bele Gyurcsány bármely nézetének vagy lépésének kritikai értékelése. Vagyis a személyeskedéstől mentes, tárgyszerű kritika se.

Erről szereztem „bő” tapasztalatot a Gyurcsány elnökölte Táncsics Mihály Alapítvány által működtetett internetes blogközösségben, a Kapcsolat.Hu-n. Ahol, a napokban, több írásomat törölték. Először akkor, amikor – a magam naivitásával – a nácizmus elleni harc egyik mártírjának emléke mellett mertem kiállni, úgymond teljes mellszélességgel. Tiltakozásom oka közelebbről: e hős se érdemli meg, hogy viccelődjenek rajta vagy akár azt, hogy gúny eszközéül szolgáljon. Valóban naiv voltam, a fejlemények mutatták. Mert – Ságvári Endre tisztességének védelmére keltem. Így buktam a felismerésbe, hogy Gyurcsány újsütetű radikális antikommunizmusa éppenséggel gátja a modern Magyarország megteremtésére irányuló nemzeti összefogásnak.

Ma délelőtt (2010. október 16. van, a mérhetetlen mennyiségű bánatot hozó nyilas puccs másnapjának „évfordulója”) értesítettek e blogközösség moderátorai, hogy a tegnap este fölhelyezett elemző írásomat is törölték, mert az – ekként fogalmaztak – „viszályt szít” berkeikben.

Tudomásul kell tehát vennem, a „Demokratikus Koalíciót” hirdető internetes orgánumban nem lehet helye a Hitler-ellenes Martin Niemöller lelkész sorainak, de persona non grata a Nagy Imre per túlélőjének, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik nagy alakjának közvetlen leszármazottja, sőt tilalmas a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnöke is, ha és amennyiben olyan írásműbe kapnak bebocsátást, amely Ságvári Endrét védi. Akinek semmi köze az államszocializmushoz, közkeletűen szólva, a Rákosi- és a Kádár-rendszer rémségeihez, tudniillik életét áldozta a magyar szabadságért és függetlenségért 1944 nyarán. Mégis büdös halott az idejében megvilágosodott, valamikori MSZMP-káder Gyurcsánynak. Hiszen nem lépett ki pártjából, mielőtt életét áldozta… Elgondolkodtató. A kommunista, antifasiszta Ságvárit értéknek tekinti nemzete történelmében az 56-os elítélt utóda. Gyurcsány – nem.

Gyurcsányéknál Ságvári Endre viszályt szít.

Ságvári Endre személyiségére és végső áldozatára is hadd térjek ki, két utalás erejéig. A megismerést szolgálva idézek egy másik, ugyanebben a makacskodásomban keletkezett, korábban még nem eltávolított (egyébként egyetlenegy élvezte e kegyelmet), ám ajánlásukból kirekesztett jegyzetemből:

„Itt van előttem A MAGYAR NEVELÉSTÖRTÉNET FORRÁSAI VII. KISS ISTVÁNNÉ: SZEMELVÉNYEK A BUDAPESTI EGYETEMI TANÁRKÉPZŐ INTÉZET GYAKORLÓGIMNÁZIUMÁNAK JEGYZŐKÖNYVEIBŐL (1924-1944) című kötet [Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Budapest, 1991.], kinyitva a hatodik képmellékleténél. Az 1931-ben végzettek érettségi tablója. Valahányszor, ha úgy adódik (nem önkínzásból), felütöm e kiadványt, összeszorul a torkom. A bal felső sorban Kosáry Domokos, a jobb alsó sorban Ságvári Endre... Fontos megjegyezni ehhez, hogy a nemzetközi tekintélyű – sajnos már elhunyt, bár szép kort megért – történész akadémikus soha, de soha nem engedte meg magának, hogy mártírhalált halt évfolyamtársán élcelődjön.

Egyébként a kiadványt ajánlom mindenkinek, akit érdekel, hogy akkoriban milyen volt a tanárképzés konkrét világa, hogyan zajlottak a gyakorlótanítások (és miként elemezték azokat). E válogatásból az is kiderül, hogy Ságvári Endre – a tudóssá válás képességei tekintetében – szemérnyit se maradt alul, bárki diáktársához viszonyítjuk is. Vagyis nem tudásvágy vagy szorgalom hiányának kompenzálásaképpen vágott bele a politizálásba.

Aki pedig közelebbről szeretne történettudományi és jogtudományi értelemben hiteles képet alkotni Ságvári Endre haláláról, annak ajánlható egy nem régi bilinquis – magyar és angol nyelvű – munka. A SÁGVÁRI DOSSZIÉ. A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG ÉS A JOGÁLLAM. Szerkesztették: Krausz Tamás, Léderer Pál, Tamás Tibor. Pannonica Kiadó, 2006.”

Felvetődhet, nincs-e ez esetben túldimenzionálás? Meg mi köze ehhez az egészhez Gyurcsány Ferencnek? Nos, levélben közvetlenül tájékoztattam őt e fejleményekről (még a történések egy korábbi fázisában), odafordulásomra viszont egyik vezető beosztású munkatársa reagált. Aki közölte, hogy Gyurcsány Ferenc tudtával és megbízását bírva jár el az általam felpanaszolt ügyben. Megvédte vonatkozó írásaim törlését, majd a mai cenzúrával leptek meg…

Ellenben vegyünk szemügyre egy másik, szintén kínálkozó ellenvetést. Nem csinál-e a szerző bolhából elefántot? Lássuk a bolhát, a vezérbloggert, kapcsolódó megnyilvánulásai pirossal idézve – alább. Igen, vezérbloggerről van szó. Napi gyakorisággal szerepel vezérbloggal a Kapcsolat.Hu-n, minden alkalommal a legkiemeltebb helyen és színesben illusztráltan. Az orgánum vezetői pedig összes itt olvasható fogalmazását problémamentesnek ítélték.

"Illés illegalitásba vonult, mint hajdan Ságvári Endre" – Illés államtitkár a szövegben nyilvánvalóan ugyanúgy negatívan szerepel, mint főnöke Orbán Viktor (akik egyébként megérdemlik a pejoratív minősítést). Éppen ezért a hasonlat kontextuálisan undorító árnyékot vet Ságvárira.

"Akkor mi a fenét kezdett volna a harminckét nevével?" – A "harminckét nevet" jó ügyért küzdve használta. Jó ügy, hangsúlyozom, mert mind a Horthy-rendszer, mind a náci megszállás tehertétele volt a magyar történelmi fejlődésnek... Ehhez semmi köze az utóbb nálunk is bekövetkezett államszocializmusnak.

"Az illegalitás az nem egyenlő a kuplerájjal, habár fiatal emberekről van szó, mehettek volna akár oda is." – Ezen kijelentés szerint a fasizmus elleni harc erkölcsileg se volt különb, mint kuplerájba járni. Ez nem sértő Ságvári emlékére nézve?

Idézek olyan más megnyilvánulásból is, amely a vezérblogger támogatásaként jelent meg az online felületen, s a Táncsics Mihály Alapítvány ügyvezető igazgatója szintén nem látott benne semmi vállalhatatlant, úgy térve ki aggályom figyelembe vétele elől, hogy érzékenységem túlzott, mert manapság "megszoktuk a köznapibb fordulatot, hogy eltűnt, mint szamár a ködben.." Valóban, teszem hozzá, egy ember, aki az illegális harc, különösen az azzal akkor járó életveszély kockáztatása miatt "fedett" életvitelt kényszerült folytatni. Ez azonban VÁLLALT REJTŐZKÖDÉS, mégpedig hazaszeretetből, vagyis nemes célt követve és –saját! – életet kockáztatva.

"Minden normális (úgy értem indulatoktól mentes és olvasott ember) azt hallja ki a hasonlatból, hogy olyan találékonysággal tűnt el Illés államtitkár, mint Ságvári." – Nem. Kizárólag olyan ember olvassa ezt ki, aki valamilyen ok miatt nem akarja meghallani vagy vállalni azt az igaztalan és embertelen élcelődést, amellyel ez az irónia megcélozza Ságvári Endrét.

Bízom benne, hogy tudtam érzékeltetni, a demokrácia személyesen átélt megcsúfolását adom itt elő, nem pedig személyes sérelmemet. Az ördög, mint mondják, a részletekben búvik meg.

Íme hát a kis munka, amely Gyucsányék szerint viszályt szító. Amely zavarja a Magyar Szocialista Párt – érdekeik szerint való – megújhodását.

Tudom már, mi a baj Ságvárival...

Eddig úgy gondoltam, tisztességes és intelligens ember (akármilyen pártállású, világnézetű), ha tudja, kiről van szó, nem viccelődik Ságvári Endrén, de őt gúny eszközeként se használja. El nem tudtam képzelni, hogy ezt olyan valakik is megtehetik, akik magukat baloldalinak tekintik vagy ilyenek munkatársai-alkalmazottai.

Nagy szomorúságomra, effélét éltem meg itt, a Kapcsolat.Hu-n:

http://kapcsolat.hu/blog/szabadlab

Ellenben gyorsan rájöttem a tulajdonképpeni okra. A következmény: egy illúzióval kevesebb…

Ságvári Endrével az a baj, már az MSZP egynémely vezetőjénél is, hogy – kommunista.

A kommunista mártír emlékével pedig lehet élcelődni, lásd:

http://kapcsolat.hu/blog/hosunk-e_sagvar i_endre

http://mebal.hu/index.php/mebal-blog/862 -fekete-gyoergy-gyurcsany-egynemely-munk atarsanak-antifasiszta-tudatossaga

http://mentalpedagogus.freeblog.hu/archi ves/2010/10/14/A_teljes_nyilvanossaghoz_ fordulok_-_oktober_tizennegyedike_esteje n/

Miért is? Íme a felfogás, amely megengedi (idézem):

„A baloldal az emberi szabadság, az egyenlőség, a méltóság pártján áll. Ezért küzd az antiszemitizmussal, a rasszizmussal, a cigányellenességgel. Őszintén és tisztességgel képviseljük mindezt. A jobboldal ezekben az ügyekben szemforgató politikát képvisel, rájátszik az előítéletekre, esetenként szítja is azokat. De most nem róluk kívánok szólni. A baloldal antifasiszta. Antifasiszta, mert a fasizmus kegyetlen, embertelen, mert tagadja az emberi méltóság szentségét, mert milliókat gyilkolt meg és taszított sírba. De van itt egy bökkenő. Aki védi az emberi méltóságot, annak nem csak antifasisztának, hanem antikommunistának is kell lennie. Márpedig a mai magyar baloldal egy része indokolatlan megértést tanúsít a kommunizmus iránt. Itt nem arról van szó, hogy a kádári szocializmus ne teremtett volna milliók számára valódi esélyt, hogy kitörjenek a feudális alattvalói lét történelmi, személyes útvesztőjéből. Nem erről van szó, hiszen ez kétségen kívül igaz. De igaz az is, hogy a kommunizmus politikai jogfosztottságot, mi több, egyes történelmi helyzetekben és időszakokban embertelen gyilkos diktatúrát is hozott.
Aki a szabadság előfeltétel nélküli pártján áll – és én szeretném hinni, hogy mi is ekként tekintünk magunkra -, az nem mentheti a kommunizmust. Szóval nincs hiteles antifasizmus mentséget nem kereső egyértelmű antikommunizmus nélkül. Ez ma nehéz leckének tűnik az MSZP egy része számára. De demokratáknak nincs választásuk, ők antifasiszták és antikommunisták. A kétértelmű szerecsenmosdatást pedig meg kell hagyni az antikommunista de fasizmus [sic!] relativizáló jobboldalnak. Én legalább is ezt gondolom.”

(Gyurcsány Ferenc: Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez. 2010. május 4.)

Mindezek tükrében valóban el lehet töprengeni a következő – három részes – elemzés igazságán:

http://mebal.hu/index.php/akcioink/sajtonyilatkozatok/610-a-gyurcsanyizmus

http://mebal.hu/index.php/akcioink/sajtonyilatkozatok/655-gyurcsanyizmus-ii

http://mebal.hu/index.php/akcioink/sajtonyilatkozatok/859-a-gyurcsanyizmus-iii

Vérzik a szívem. Sajnos – pestiesen szólva – későn esett le a tantusz. Hiszen még októberben is a pártjára szavaztam. Sőt, a most meghirdetett Demokratikus Koalíciót is nyomban támogattam. Azonban, kérdem, nem fából vaskarika-e antifasiszta, illetve a nemzeti burzsoázia fasisztoid uralma ellenes összefogást (horribile dictu – népfrontot!) tervezni – antikommunistával összefogva?

Nem is értem, mi motiválja Gyurcsány Ferenc antikommunizmusát. Ugyanis az államszocializmus nem a kommunizmus volt, ám ugyanakkor hordozott tagadhatatlan történelmi pozitívumokat (ehhez: http://www.tarfor.hu/index.php?option=co m_content&task=view&id=108&Itemid=33 ), továbbá korunk kommunistái egyáltalán nem vehetők egy kalap alá az államszocialista korszak kommunistáival. Napjaink kommunistáit egész másnak látom.

Ma a (reform)kommunisták a demokrácia tartalmi (szociális) és formai (intézményi-eljárási) szintézisének új történelmi lehetőségét keresik, amely meghaladja a zsarnoki népfelség, valamint a (magán)tulajdonos és a (magán)tulajdont nélkülöző (vagy ez utóbbiból a másiknál jóval kevesebbet bíró) törvény előtti egyenlőségének hamisságát. Keresik, hogy tömeggyilkosságok nélkül, építkezve a nem marxista szociáldemokrácia tapasztalataira is, beépítve a polgári, illetve a parlamentáris demokrácia időálló hagyományait, ötvözve ezeket a közvetlen demokrácia, az önigazgatás realitásával, miként lehet ösztönözni a munkamegosztás kényszerűségének megszűnését, s addig is, amíg az megvalósul, élhető és odavezető létkörülményeken munkálkodnak.

A mi feladatunk (a kommunizmus híveinek) az, hogy folyamatosan segítsük, támogassuk a ténylegesen közösségi társadalom – értsd: önkéntesen társult termelők mindenféle kizsákmányolástól mentes közösségei, amelyekben nem eladó se a szellem találékonysága, se az izmok ereje, s se hivatal, se választott „képviselő” nem terpeszkedik senki fölött se – kultúrantropológiai feltételeinek kicsírázását (a műveltség, a társadalmi és személyes érintkezési módok, valamint az ez utóbbiakkal összefüggő személyiségjellemzők dimenzióiról van szó), miközben – e történelmi célnak alárendelten és a kapitalizmus mai kizsákmányoltjainak szemszögéből – soha nem feledkezünk meg a jelen élhetőségével összefüggő feladatok és lehetőségek felismeréséről, tudatosításukról. Merjük vallani (s itt, ismerjük el, a hit betömi a tudományos prognózis lyukait, mások ellenben a kapitalizmusban hisznek, viszont – végső soron – ez is, az is: üdvtörténet), hogy a kommunizmus nem egy homogén és statikus társadalom lesz, hanem – a kapitalizmussal összevetve – szintén plurális (ám nem heterogén!) és úgyszintén dinamikus formációként birtokolja a működés- és fejlődésképességet, azonban nélkülözve a szolgaság bármely módját minduntalan újra előidéző és rögzítő strukturáltságot (amelynek lényege a termelő és a termelési eszköz egységének megbontása). Túlhaladja az elidegenült létet, biztosítja az individuum és communitas együttes kiteljesedését, a privát és publikus szerves egyensúlyát. Dialektikáját nem az emberek emberek elleni küzdelme fogja fenntartani. Megmarad azonban, mert ha nem, folytonos megújulása menthetetlenül leblokkolódik, az egyes ember belső harca önnönmagával, s ehhez a gonosz és a nemes, a rossz és a jó, a lelkiismeret fogalmainak társadalmi érvényessége.

Összegezve. Szegény Ságvári. Képes volt kommunista létére életét adni a magyar nemzet szabadságáért. Küzdeni a hitleristák és horthysta szövetségeseik ellen. Honnan tudta volna, hogy 66 év múltán kigúnyolják mind a nacionalista, mind a liberális tőkés körökben.

És hogy az istenadta nép – antikommunista érzületében – a Mártíron viccelődött, így reagálva a Kádár-korszak pártállami rezonjának komikus, a Hőshöz méltatlan kultuszára? Nos, az 1956-os áldozatok egyikének közvetlen leszármazottja (külhonról figyelmez bennünket) e konkrét ügyről ezt írta nekem a minap: „„(...) ...ha a „népre” bízzuk az ítéletet, és szólásmondásokat, akkor abból az jön ki, hogy pl. „a zsidók között is lehet rendes”, meg ehhez hasonló rasszista és ronda dolgok. Igazad van, a baloldalnak nem lenne szabad gúnyolódni egy olyan emberrel, mint pl. Ságvári is. De mit vársz tőlük, könyörgöm, amikor még Nagy Imrét sem ismerik el egyöntetűen.””

Hanti Vilmos, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták elnöke pedig ekként értékeli a történteket:

„Egy mártír emlékével poénkodni sérti az antifasiszta mártírok emlékét, de a MEASZ azon tagjai emlékét is, akik életüket kockáztatták azért, hogy legyőzzék a fasizmust. Egy olcsó vicc kedvéért – remélhetőleg csak egy pillanatra – a legyőzöttek oldalára állni nem vétek, hanem bűn. Hogy ezt ráadásul a Táncsics Alapítványhoz közel álló orgánumban történt, csak azt lehet mondani: az ilyen dolgok miatt jutott társadalmunk mára ide, mert még ahol elvárható lenne, ott is hiányzik az antifasiszta tudatosság...”

Ságvári Endre emléke előtt való tisztelgést zárják a náci terrort túlélő, a fasizmussal szembeszálló Martin Niemöller, nemzetközi megbecsülés övezte német teológus sorai:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.

Ságvári Endrén élcelődni vagy őt élchez használni akkor lehet majd (akkor is csak esetleg), ha országunk-nemzetünk mindörökre maga mögött hagyta a fasiszta újrafertőződés veszedelmét.

Fekete György mentálpedagógus, történelemtanár (Budapest) / FeketeNavigator
2010. október 15. A nyilas puccs szörnyű emlékű évfordulóján.

[ Az eredeti elérhetőség (volt): http://kapcsolat.hu/blog/tudom_mar_mi_a_baj_sagvarival ]

Tényleg nagyon nehéz leszámolni illúziókkal. Szemléltetésül, és egyben a tanulságok levonásaként, fölelevenítem egy Barátommal folytatott párbeszédemet (az ő felvetései idézőjelek között; szegény, mint majd látható, később már megadóan fogadta „monológba” váltásomat):

Első tétel

„Gyurcsány szavaiból világosan következik a sztálinizmus, a Rákosi-korszak meg a kádári megtorlások elítélése, de nem következik belőle a kommunista partizánok, ellenállók megtagadása.” Sajnos következik. Gyurcsány általános antikommunizmust hirdet röpirata idézett részében (16. pont). Megjegyzem, a teljes vonatkozó passzust idéztem. Nézd meg újra, de már a linken ( http://kapcsolat.hu/ropirat_a_baloldalhoz_az_mszphez ). Ráadásul, a valóságban (szovjet-német paktum ide vagy oda) az antifasiszta ellenállás motorját a kommunista pártok képezték (talán csak Lengyelország a kivétel).

Második tétel

„A kommunizmus mint eszmény nem vizsgálható a rá hivatkozó gyakorlattól elszakítva”. A megújhodó kommunisták (talán ez jobb a reformkommunista jelzőnél, mert azt a rendszerváltás helyezkedő MSZMP-vezetői eléggé elkoptatták) ugyanezt vallják, amit te mondasz. Azzal a kiegészítéssel, hogy félrevezető és történetietlen a „rá hivatkozó”, vagyis államszocialista gyakorlattal lefedni a megújhodó kommunista mozgalmat (mozgolódást, ahogy tetszik), s annak elméleti célkitűzéseit.

Harmadik tétel

Ugyanannyira érvényes megállapítás (szerintem): a kapitalizmus mint eszmény nem vizsgálható a rá hivatkozó gyakorlattól elszakítva. A kommunizmus „fekete könyve mellett” ugyanúgy indokolt megszerkeszteni a kapitalizmus „fekete könyvét”, sőt az egyházak „fekete könyvét”... Ám célravezetőbb ezek helyett valódi (tudományos) elemzést végezni mindegyik esetben, tehát árnyaltat, multidiszciplinárisat, történeti jellegűt és filozófiai igényességűt stb.

Negyedik tétel

Gyurcsány, olvasd csak az elméleti igényességre törekvő röpiratait, immár ki kell mondani, egy teoretikus nulla, aki nem ért se a történettudományhoz, se a történetfilozófiához, se a formációelmélethez, ám úgy tesz, mintha ezekben jártas, de legalábbis képzett lenne. Az kisebb baj, hogy okkal dühödnek föl, mégpedig elég szép számban, társadalomtudósok, a nagyobb baj az, hogy elméleti kóklerségével embereket téveszt meg, és zavarja, rossz irányba befolyásolja a hazai szociáldemokrácia hitelessé válását korszakunkban. Ezenfelül, s talán ez a legfontosabb, személyisége, politikai szerepvállalása nem akármilyen meghatározott társadalmi szükségletekkel, hanem önző osztályérdekekkel találkozik (a liberális burzsoáziára gondolok).

Ötödik tétel

A jelenlegi magyar politikai praxis fő rejtvénye az, hogy miként ellensúlyozható a liberális burzsoázia önzése úgy, hogy nem esünk a nacionalista burzsoázia ölelésébe, és miként kerülhetjük el a legrosszabb forgatókönyvet, a szélsőjobb hatalomra jutását. Az alapkérdést a napi aktualitású gyakorlati politika síkján is meg kell fogalmazni. Hagyjuk-e magunkat a végtelenségig megkötni (ha tetszik, megzsarolni) azzal az állítással, hogy úgymond az orbáni diktatúrát segíti, hogy – teszem hozzá, tágabban és objektívebben fogalmazva – a nacionalista burzsoázia tekintélyelvű uralmát támogatja, sőt újfasiszta-fasisztoid hatalom kialakulását is kockáztatja az a következetes, tehát nem burzsoá baloldali politikai-társadalmi törekvés, amely fellép a neoliberális politikát folytató Gyurcsánnyal szemben, mert ő a Tőke és a Munka – persze hamis (mert más nem lehet) – összeboronálását erőlteti, mégpedig gátlástalanul az előbbi szinte kizárólagos javára, aki – a balra zárás és a jobbra nyitás révén – folyamatosan és gyakorlatilag, minden hangoskodásával, antiorbáni ágálásával együtt, engedi át a terepet (akár akarja, akár nem) a lényegében szintén neoliberális gazdaságpolitikát folytató (mert oligarchiaszapulása és EU-ellenessége színház!), ám a polgári demokratikus berendezkedést, a „jogállamot” valóban veszélyeztető Orbánnak?

Hatodik tétel

„Kommunistázva” életképtelen minden antifasiszta, illetve tekintélyuralom-ellenes összefogás, hiszen akkor mindenféle radikalizálódás csak jobbra sodorhat (nem beszélve arról, hogy igaztalan is a szemünk előtt megújhodó, újracsírázó kommunista áramlatocskával szemben). A jobboldal a mai kommunistákat mumusnak használja, s e mumust lóbálva maga alá gyűrhet minden klasszikus polgári demokratikus-liberális értéket.

[A fenti közlés lead alatti része a Freeblogon, majd a Mebal-blogon megjelent anyag szerkesztett változata.]

mentalpedagogus

Rendszeres olvasók

Blogarchívum

Magamról

2010. október 22., péntek

A már és az ezutáni ledaráltakhoz!

2010. október 18., hétfő

Gyurcsány Ferenc jelképei tovább módosulnak…

Gyurcsány, a diktátor... Mit ér a "Demokratikus Koalíció"?

Tudom már, mi a baj Ságvárival...